Közben itt folytatom a budapesti siremlékművészetet is.

A századforduló felvirágzását követően a budapesti siremlékművészet elszürkült, kiüresedett, rutinszerű megoldások jellemezték. Az első világháború elött gyakran felhasznált drága és értékes kőanyag, mint a svéd gránit vagy a carrarai és ruskicai márvány, a gazdasági nehézségek miatt visszaszorultak. Újra az olcsóbb, de kevésbé reprezentativ süttői, piszkei és budakalászi mészkő terjedt el, ami lényegében visszatérést jelentett a néhány évtizeddel korábbi állapotokhoz. A huszas-harmincas években a politikai eszmetörténeti változásokkal párhuzamosan a nemzeti és katonai szimbolika változatlan dominanciája mellett visszaszorult a profán, mindenekelött az antik, és jelentősebb lett a keresztény jelképrendszer.

Az új funerális nyelv azonban kevésbé vált meghatározóvá a Kerepesi úti temetőben, melynek reprezentativ részei már korábban kiépültek, viszont jellemzően előfordul a Farkasréti temető területén.

A két világháború közötti időszakban a műfaj történetének egyik legjelentősebb eredménye az Ady-siremlékre kiirt pályázat volt 1928-ban, melyen nyolcvan szobrász száznál több terve versengett. A győztes Csorba Géza 1930-ban felavatott, Adyt megjelentitő alkotása azonban aligha nevezhető remekműnek, különösen a szerző előtanulmányként készitett szinvonalas kisplasztikáival vagy más művészek, például Beck Ö. Fülöp és Róna József terveivel összevetve.

A modern plasztika néhány úttörőjével szemben nagy többségben voltak a konzervativ, akadémikus irányzathoz sorolható szobrászok; mennyiséget tekintve ők uralták a két világháború közti évtizedek funerális szobrászatát.

Néhány családi mauzóleum is épült ebben az időszakbab, de ezek többsége csupán a siremléktipusok virágkorában, a XIX. százsadban keletkezett művek utánérzése.

A harmincas évek funerális művészetében az egyre anakronisztikusabbá váló neobarokk és a rokon irányzatok mellett megjelent egy ugyancsak konzervativ, formailag mégis modernebb szemlélet, amely elsősorban azokhoz a szobrászokhoz kötődött, akiknek pályáját hosszabb-rövidebb ideig a római iskola határozta meg.

Tóth Vilmos-Siremlékművészet

Hm...gondolom ezt jó tudni, bár ha meghal valakim, akit szerettem, nem tudom, mennyire tudnék az illemre gondolni.

Legelőször is tehát: a hozzátartozók értesitése a halálhirről

Elöbb az elhunythoz legközelebb állókat kell értesiteni, személyesen, telefonon vagy levélben.

A részvétnyilvánitás ne legyen kenetteljes, az együttérzés sugározzon a hangunkból. Ajánljuk fel segitségünket a szervezésbe és nem kegyeletsértő közös programokra is tehetünk javaslatot, de mindezt úgy, hogy a gyászoló nyugodtan visszautasithassa ha igy akarja.

A halálhír közzététele többféle módon történhet: közölhető az elhalálozás ténye a temetés, a hamvasztás, az istentisztelet helye és időpontja szerint.

Ha koszorút küldünk, a rendeléskor jelezzük, hogy kinek a nevében koszorúzunk, a magunk, az intézményünk vagy a kollektíva nevében stb. A gyászmisén vagy a temetésen való jelenlétünkkel megerősítjük azt, hogy abba a közösségbe tartozunk, amelyet veszteség ért.

Hamvasztás esetén a hozzátartozók gyakran felkérik a gyászolókat, hogy a virágra szánt összeget adományozzák jótékonysági célra.
 

Az öltözet természetesen legyen fekete, vagy nagyon sötét szinű, visszafogott szabással. Ékszerekkel pedig kerüljük a feltűnést.

Részvételekre illik válaszolni és köszönetet mondani.

Bevallom őszintén, mostanában elég sokat copy-pasteltem. Mentségemre legyen mondva, vizsgaidőszak volt. A bajom csak az, hogy a számitógépem befuccsolt, a tesómnak meg vmien különös okból kifolyólag nincs telepitve office a gépére, mondjuk talán letölthetném az open officet és akkor megvagyunk, csak nem akarok babrálni a gépével nagyon. Megaztán egy csomó bookmark az enyémen van, de mindenesetre remélem, hogy megtudják javitani. Jha meg nem találom sehol itt a hosszú i betűt.

Kaptam azonban egy érdekes témát. Hogyan gyászolnak az emberek. Azt mondja itt a Magyar Katolikus Lexikon, hogy a gyászolók, mivel féltek a halottól, gyakran megváltoztatták külsejüket, levágták a hajukat, hogy az ne ismerhessen rájuk. A szkiták a király halálakor bemetszették a fülüket, megvágták a karjukat. Tahitin az őslakók gyászukban levágták egy ujjukat, véresre sebezték a testüket. A zsidók megszaggatták ruhájukat a jobb oldalon, szülőjük halálakor a bal oldalon. A jobboldalit bevarták a gyászidő letelte után, a baloldalit nem (biztos ezzel szimbolizálták azt, hogy a szülő halála által okozott fájdalom örökö...).

Ezt nem irtam a szinekhez, de most olvasom, hogy Vatikánban a gyász szine piros.

A pápuák, akik amúgy kevés ruhát viselnek, gyász alatt elfedik a testüket. Bali szigetén visszatartják a könnyeiket, nem szabad sirniuk a gyászolóknak, mig a közösség többi tagja nevet, igyekszik felviditani a gyászolókat (mindezt azért, mert úgy hiszik, hogy a szomorúság visszatartja a halottat és az fájdalmában nem tudna továbbmenni). Kinában a gyász idejéig oltárt épitenek a halottnak, rajta az elhúnyt fényképével, lótuszvirággal, étellel, itallal, az elhúnyt nevével ellátott papirral és fadarabbal.

Hát az igazság az, hogy eléggé „kerti party-ra” volt tervezve, úgyhogy eléggé megáztunk, de aztán hoztak sátrakat, amitől legalább nem áztunk, csak fáztunk. De ami azt illeti szerintem egész érdekesek voltak a levetített filmek (a Farkasréti és a Kerepesi temetőről), sőt, régi filmeket, színelőadásokat mutattak be, amitől elég nosztalgikus hangulatom támadt, ami valahogy illik is egy temetőhöz. A Fekete rúzs, és… című előadást is asszem érdemes volt megnézni, elég morbidan dolgozták fel Faludy, Kosztolányi meg Pilinszky alkotásait.

Fagyoskodás ide vagy oda, a múzeum csodálatos, még meleg is van. Egy segítőkész csaj, lelkesen mesélte el, a halottas maszkok mellett, hogy Jászai Mari hihetetlenül félt a haláltól, és miután megvette a parcelláját a temetőben, mindennap kikocsikázott, hogy megszokja, hogy ott fog feküdni, és a halottas verseit is saját maga írta. Meghogy Somlai Artúr, színész, aki felakasztotta magát, gyűlölte a világot, és halottas maszkján is mintha kinevetné az emberiséget. Meghogy a halottas maszkokon megmarad néha az illető haja meg szemöldöke, meg Jászai Marinak olyan, mintha egy foga maradt volna benne, de az igazából a szappan.

De ugyanolyan érdekesek a gyászviseletek, a régi halottaskocsik, ne is beszélve a festett koporsókról, amik egyszerűen imádnivalók. Meg is néztem, Gerő András festőművész munkái és a kedvencem a Bábel-Pláza („Akkor is … most is megzavarodunk?” felirattal)

A lényeg az, hogy izgalmas dolgokat lehet találni, úgyhogy meg kell nézni :P.

Mint gondolom tudjátok, holnap van a múzeumok éjszakája, s mint ilyen, a Kegyeleti múzeum, a Kerepesi temetőben, is látogatható.

Sírok, siratok, siratás…

A siratás a „halál utáni út” zavartalanságát – egyszersmind az élők nyugalmát – célzó rítusok része. Ezért nevezhették a sirató személyt a „lélek kísérőjé”-nek. Eredeti funkciója szerint így a sirató egy tágabb, „mitikus” közösséghez is szólt (az elhunytat befogadó ősökhöz), majd e funkció elhomályosulásával és eltűnésével a hagyomány által rögződött szokáselemmé vált, egy kritikus helyzetből eredő individuál- és szociálpszichológiai szükséglet kielégítőjévé. A halott elsiratása az újkor folyamán a legközelebbi női hozzátartozók (feleség, anya, lány, nőtestvér) kötelességszerű feladata volt. Itt-ott említést tesznek ún. fogadott siratóasszonyokról is. Kivételes az a néhány eset, amikor férfi siratott jajszóval.

Hagyományosan leginkább a halott felravatalozása után – elvétve már a halottöltöztetés közben – kezdték a jajszavas, énekelt siratást. A halottlátogatók érkezése váltott ki újabb és újabb siratóéneket. A kiterített halott mellett egyszerre vagy felváltva többen is sirathattak. A halottlátogatás ideje alatt olykor valóságos sirató-párbeszéd, szinte drámai jelenet alakult ki.

A temetés után szintén sirathattak a rendszeres temetőlátogatásokkor, más temetésének alkalmával – amikor is szokás volt a saját halottaik felkeresése –, továbbá az általános halotti ünnepeken.

 Végül előfordult a halott jelképes elsiratása is (főként idegenben elhunytak esetében), melynél a halottat valamely ruhadarabja, használati tárgya vagy fényképe képviselte. Ez azonban nálunk nem volt olyan elterjedt és rendszeres, mint pl. Délkelet-Európában vagy a Kaukázusban.

Kodály Zoltán szerint a sirató az őskorba nyúlik vissza: „Az egész világon, ahol megvan, az asszonyok dolga, [. . .] a nép élénken figyel rá s utána megbeszéli; [. . .} egyetlen példája a prózai recitáló éneknek és szinte egyedüli színtere a rögtönzésnek"

„Halál, halál, mérges halál,

Kifúrtad e háznak falát,

Elvitted a jó Édesanyát

Étét árvának gondozóját"

„Mondd meg lelkem, jó; testvérem,

Édes anyámnak, édes apámnak

Mondd meg lelkem az én nyomorúságim,

Hogy ne feledkezzenek el rólam

Keressenek fel, vigyenek ingem is oda,

Mert én oda szívesen megyek"

Hát gondoltam, hogy jöhet egy kis római temetkezési szokás.

A rómaiak halottaikat főként elhamvasztották, a késő római korban azonban a csontvázas temetkezés is elterjedt. A temetők elsősorban a városokból, településekből kivezető utak mentén helyezkedtek el, a sírok megjelölésére különböző sírkövek, síremlékek szolgáltak. A sír elkészítésében mutatkozó különbségek elsősorban gazdasági, vagyoni helyzetre vezethetők vissza. A sírköveken látható ábrázolásból és feliratból számos információt megtudhatunk az elhunytról, többek között családi állapotáról, foglalkozásáról, vagyoni helyzetéről, rangjáról.

A legegyszerűbb sírkő a sztélé, amely egy téglalap alakú, álló tábla, felül kezdetben félköríves, majd tympanonos lezárással és keretbe foglalt felirattal. Később ez külön mezőbe foglalt képpel, féloszlopos, indadíszes szegéllyel bővült. A gazdagabb családi temetkezéseket gyakran kőlapokból összeállított vagy falazással készült síremlék, sírkert jelzi, amelyeket szobrok és domborművek díszítettek. Legegyszerűbbek és leggyakoribbak a földsírok. Jellegzetesen késő római a téglasír, melyek lapos vagy háztető alakú fedéllel ellátott ládasír.

A felirattal és domborművel ellátott kősírládákba, azaz szarkofágokba temetkezés szokása a harmadik században terjedt el. Az egy kőből kifaragott síremlék korábbi típusa egyszerű ládát utánzó forma, később keleti hatásra háztető alakú fedéllel készült. Csak az előlapjuk díszített. Az óbudai Filatorigátnál végzett ásatások során találták meg azt a szarkofágot, melyet az aquincumi légió egyik orgonistája állíttatott feleségének. A férj módosabb anyagi helyzetére utal, hogy a szarkofág kőből készült, a szegények ugyanis csak fából készült koporsókat engedhettek meg maguknak. Az s betűkből kombinált keretbe vésett latin nyelvű felirat az egyik legszebb pannóniai sírfelirat. Kiderül belőle, hogy a szarkofág egy Aelia Sabina nevű énekesnő, „a jámbor és kedves feleség” számára készült, aki lanton és orgonán is játszott. Művészetekben olyan képzett volt, hogy e tekintetben férjét is felülmúlta. 25 éves korában, hirtelen ragadta magával a halál. A felirat végén a férj így emlékezik meg feleségéről: „Légy boldog, bárki is olvasod e sorokat, őrizzenek az istenek és jámbor hangon énekeld: Aelia Sabina, isten veled!”