„Élőnek soha ne vigyél ajándékba páros számú virágot”, tanította nagyanyám.

Mezopotámiában már i.e. legalább 2000 évvel rózsákkal, virágfűzérekkel, girlandokkal díszitettek a temetéseken. A sumérok a halott fejére (gyereknél a karjára) helyeztek virágfűzért. Az Egyiptomiak Ozirisznek és Ízisznek áldoztak a bőség és termékenység szimbólumaként kék lótuszt, kék tündérrózsát, halálvirágot, tamarikát és papiruszt. A görögök is szerették a virágokat, virégfűzérekkel,  koszorúkkal díszítettek. A halott fejére babér vagy fűzből készített koszorút raktak. A sírra mirtuszkoszorúkat és liliomot szórtak. A legrégebbi koszorúnövények nyugat-ázsiaiak, így a rózsa, mirtusz, a szőlő és a borostyán is. A rómaiak cipruskoszorúkat függesztettek a halottas házak bejáratára, a gyászmenetben pedig cipruságakat tartottak kezükben.

A középkorban a virág csak az egyház és a gazdagok kíváltsága volt. A gótika, a reneszánsz és a barokk viszont hihetetlen virágkultuszt teremtett. Európában a soha el nem feledést jelképező puszpáng, borostyán, tiszafa, tuja terjedt el temetőnövényként. A koszorúk alapját is gyakran ezekből készítették változó virágdíszítéssel. A XVII- XVIII. század Európájában a rozmaring volt a legfontosabb halotti virág. Majd később, a XIX. században már nemcsak díszfákat és díszcserjéket, hanem üvegházi növényeket is hoztak be Európába.

Ha valaki tudja, hogy miért páros virág akkor mondja meg nekem is, mert nem találok választ rá. Csak annyit, hogy régebb  a szeretőknek járt.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.