Voltam a könyvek éjszakáján. És megvettem, többek között, Tóth Vilmos Síremlékművészet című könyvét. A budapesti síremlékművészetről ír, főleg a XIX. és XX. századból, ugyanis azt mondja, hogy ekkor teljesedett ki a temetői szobrászat. Úgyhogy pár bejegyzést fogok szentelni ennek a könyvecskének, mert egész érdekes dolgokat ír.

Budapest legrégibb, nagyrészt eredeti helyén és állapotában fennmaradt temetőrésze a Kerepesi úti temető falsírboltjainak sora, melynek kiépítése az 1850-es években kezdődött. Ma már sehol a Kárpát-medencében nem lehet találni ilyen nagy és komplex városi síremlék együttest a XIX. századból. Ezek a falsírboltok a korabeli Pest társadalmának páratlan hű tükrei, és kiválóan példázzák azt is, hogyan alakultak át a század második felében a funerális reprezentáció formái.

A polgári környezetben ugyanis eddig kevésbé voltak elterjedve a családi sírboltok, míg ekkor tömegesen kezdtek el megjelenni, akárcsak a nyugvóhelyek fölé emelt síremlékek. A romantika eszméi és a német ajkú polgárság jelentősége révén a XIX. század közepének egyik jellegzetes síremlékformájává a neogótikus sírkő vált, és ebben az időszakban lett évszázadnyi időre meghatározó típus az ókori eredetű obeliszk. A síremlékek, legalábbis az elit temetkezését tekintve, egyre monumentálisabbak lettek. Kialakulásuk során az architektúra kapott nagyobb hangsúlyt; a szobrászati rész másodlagos volt, sok mű alkotója nem is azonosítható egyértelműen.

Aztán ekkor épültek a mauzóleumok, meg a Kerepesi temetőben a 48-49-hez kötődő emlékhelyek, de ezekről majd külön írok.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://elysium.blog.hu/api/trackback/id/tr371170047

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.